korovjov cinkosai

senki sem változik

úgy is mind meghalunk,
ezért nem olvasok,
mindenféle hülye blogot,
s ti sem lesztek már újak,
sőt nem újabbak,
s künn a kertben délben,
fűszál alatt féltem,
már régen is haszontalan,
gyűjtögettem idétlen magam,
kiírattam az internetet,
levágtam a teheneket,
bementem a témobilba,
megjátszod, hogy kába,
eszem, falloszom majd megáll,
így a homokvár is csillog ám,
kicsit többet, kicsit,
egy icikepicike ici picit,
megérintem, bal kézzel,
rálegyezek, jobb kézzel,
mit sem sejt így tovább megyek,
hogy ismét híres legyek,
öt perc, egy egész élet,
ó, de nélküled mit érhetek,
elmossák a homok várad,
nem, az enyém az udvarban szárad,
itt négy húsz colon jött a bánat,
ha sírsz elverik a picsádat,
nem változik mint a táj,
földrésznek lenni rég nem kár,
s kicsiben figyelek szótlanul.

de majd úgy is lesújt rátok a Jelenés könyve!
azt bánom csak, hogy rám is, úgy nézném röhögve,
igazából rá se rántom amim még épphogy akad,
le se kakálom abból amit még épphogy szabad,
ezt tanultam,
míg bambultam.

(K.L.)