ez a 101-ik bejegyzés!

„És jelet kellett hagyni az esőről, mely szent István napja után kezd dobolni a háztetőkön, s e jeladásra a lakásokra felnyomják a kései nyáréjszaka révületében álmodó emberek, a nők kinyújtják a sötétben a kezüket a szomszéd ágy felé s egy ismerős fogású férfi kezet keresnek, a férfiak krákognak álmukban, mintha már a mustot ízlelnék és köszörülnék torkukat, a disznó nyugtalanul kezd röfögni az eső zajára, mintha neszelné a kést és a rőzselángot. A szüzek felnyögnek nyoszolyáikon, holdkóros léptekkel az ablakhoz sietnek s álomtól ittas tapogató kezekkel bezárják a redőnyöket, mert vége az ünnepélynek. Kopog az eső a háztetőkön. Ezer kavics zöreje hallatszik az esőcsatornában. A vadludak nyugtalan kémlelik a látóhatárt, a róka bozontos farkát csóválva lopakodik a kertek alól a savanyú füst szagú erdőszél felé. A zsellérasszonyok fejükre borítják szoknyájukat s így sietnek meztelen talpakkal cuppogva dagadó sárban a letarolt földek felé. A kutya az eresz alá áll, s oldalt hajtott pofával úgy ugatja az első őszi esőt, mintha ellenség ólálkodna a ház körül. A pókhasú szúnyogok elölnek a fehérre meszelt kamra pókhálós, vasrácsos ablakmélyedéseiben s táj, házak, ember s állat fölött leborítja titokzatos fátylait egy kéz, mely az elmúlás bölcs igézetét hozza a lelkeknek a nyár pörkölthúsú vademberi ünnepsége és kannibáli táncai után.”

(Márai: Színbád hazamegy)