Bátran viseld magányodat,
én számon tartlak téged,
ne hagyd a sorsod csillagokra,
benned érjen a végzet.
Vállad két éber sarka közt
ha sisteregve átcsap,
tudom, több vagy mindannyiunknál,
benned vakít a bánat.
Légy hát, akár az állatok,
oly nyersen szép és tiszta,
bátran figyelj, mint ők figyelnek
kegyetlen titkaikra.
S egy éjjel, magad sem tudod,
mint égig érő ének,
feljönnek benned napjaid,
a halhatatlan évek:
az este nem lel senki rád,
az este sírva, késve
hiába járják pitvarod:
csak én látlak. Vagy én se.
(P.J.)
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
2 megjegyzés:
"Milyen felemás érzések közt élünk, milyen sokféle vonzások között, pedig zuhanunk, mint a kő, egyenesen és egyértelműen.
Hányféle szégyen és képzelt dicsőség hálójában evickélünk, pedig napra kellene teregetnünk mindazt, mi rejteni való.
Milyen megkésve értjük meg, hogy a szemek homálya pontosabban lehet a lémpafénynél, és milyen későn látjuk meg a világ örökös térdreroskadását..."
(P.J)
napra teregettem mindazt, mi rejteni való.
megkésve, de megértettem.
későn, de megláttam.
elkéstem...
Megjegyzés küldése